Ősi gyógymód a színekkel
Régészeti leletek tanúskodnak arról, hogy anno az egyiptomiak pazarul díszített templomaikban gyógyító termeket építettek. Ide olyan különleges ügyességgel csalogatták be a fényt, hogy az színspektrumra bomlott. A betegnek először e színáradaton kellett keresztül haladnia, ahol megállapították, hogy nyavalyája milyen színnel orvosolható, majd a szükséges szín sugárzó gyógykezelésében részesült.
A görög Heliopolisz város is az ilyen gyógyító templomairól vált messze földön híressé. A hellén kultúrában helioterápiának, azaz napfénykezelésnek nevezték azt a módszert, amikor a színek mellett a napfény gyógyerejét is kihasználták. Az egyiptomi templomokhoz hasonlóan az ittenieket is úgy építették, hogy napfény a spektrum színeire törjön.
A hagyományos indiai terápia, az ajurvédikus (az élet ismerete) gyógyítás során mind a mai napig használnak ásványokat és drágaköveket, melyeket a hét kozmikus sugár koncentrációjának tartanak. E drágakövek mindegyike egy-egy kozmikus szín megtestesítője, ami nem jelenti mindig a külső színüket. A kövek "lényege", valódi kozmikus színe prizmán keresztül látszik igazán. Így az ónix az ultraviola fény megfelelője, a macskaszem az infavörösé, a rubint a vörösé, az igazgyöngy a narancssárgáé, a korall a sárgáé, a smaragd a zöldé, a topáz a kéké, a gyémánt az indigókéké, a zafír pedig a lila fényé.
A klasszikus kínai gyógyászat három legendás császár munkáin alapszik. Az első Fu Hs, aki megrajzolta a yin és a yang vonalát. A második a Vörös császár, She Nung, aki megírta az első orvosi könyvet, végül a harmadik a Sárga császár, Yi Hsiung, a nagy gyógyászati kézikönyv megalkotója. Ez utóbbi, Az orvoslás szabályai öt különböző gyógymódot különböztet meg: a lélek gyógyítása, a test táplálása, gyógyszerek használata, az egész test kezelése, valamint akupunktúra és égetés. A színeket gyógynövények, ásványok és balzsamok formájában alkalmazták.
A kereszténység első évszázadaiban elítélték és pogánynak bélyegezték a színekkel, ráolvasásokkal, kuruzslással történő gyógyászati technikákat. Habár a korai keresztények szándéka a sokistenhit "betiltása", a bálványimádás megszüntetése volt, az istenekkel együtt az ősi tudás, a holisztikus gyógyászat nagy része is elveszett.
A napfénnyel való kezelés módszere csak a tizenkilencedik század közepén tért vissza a közgondolkodásba, Jakob Lorber, A napfény gyógyító ereje című könyvének köszönhetően. Az 1851-ben megjelent kötetben többek között olyan gyógyító szerről (színről) is ír, mint a bárány vérének szolarizálásakor kapott vörösesbarna por, amely kitűnő gyógyszer a tüdő betegségeinek kezelésére. A könyv végén leírja, hogyan készítsünk napfénytinktúrát, valamint beszámol arról, miként lehet a rosszindulatú daganat ellen napfénykezeléssel felvenni a harcot.
A napfényterápia másik úttörője, a dán Niels Ryberg Finsen volt az, aki először dolgozta ki tudományosan a fényterápiát. Gyógyításai során mesterséges fényt használt, főként szénívet. A színterápiát eredményesen alkalmazta bőrtuberkolózis (lupus vulgaris) kezelésére. Észrevette, hogy ez az állapot télen jelentősen romlik, és ezt összefüggésbe hozta a napfénnyel. 1903-ban Nobel-díjat kapott e területen végzett munkája, és számos páciense csodával határos felgyógyulása eredményeképpen, s azóta a "fotobiológia atyjaként" vált közismertté.
A huszadik század elején Rudolf Steiner is a színek vizsgálatába kezdett. Az okkultista, filozófus, tanár és vallási vezető Steiner azt tartotta, hogy a szín egy létező entitás, és hogy minden színnek speciális spirituális jelentősége van. Megjósolta, hogy a husznegyedik század orvostudományában a színek rendkívül fontos szerepet fognak játszani.
