FÉNY ÁRNYOLDALAI A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai. Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll? A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét.  Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik. Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség,  félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek. Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez;  az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül, lekopik róla az aranymáz,  s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég. Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot,  mely fényességet, meleget és jóságot araszt maga körül? És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az óceán? Légy tündöklő Nap a saját égboltodon. A világmindenség hatalmas - számtalan Naprendszer megfér benne.  Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek - ne élj túlzó fénnyel. Ami kevés, senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet.  Aki folyton világit, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják. Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat. Aki jól lát, az előre lát. A látás művészete - az élet művészete ~ Tatiosz ~