Bogdán József ~ Teréz anya

A haldoklók háza megtelik most fénnyel
belép Teréz anya, maga a fényjel.
Ínség, ruhátlanság, betegek a földön.
Csak egy léha ember nem cselekszik rögtön.

Egyiknek mosolyt ad, a másiknak tejet,
szívéhez ölel egy csontsovány gyereket.
Lehajol a porba, le a bélpokloshoz,
gyengéden emeli, csont koppan a csonthoz.

Nyöszörög egy leprás, vézna öregember,
csörög minden csontja, mozdulni sem mer,
kiszáradt a torka, nem forog a nyelve.
Mennyi beteg embert görnyeszt a keresztje.

Mennyi beteg ember - mint a száraz ágak,
amit a gyötrelem tördel és a bánat -
nemcsak Indiában, nemcsak Afrikában.
Pusztít a szenvedés, mint a szú a fában.

Nézem Teréz anyát, fehér fátyla lebben,
honnan ennyi erő egy törékeny testben?
Szemében az Isten jósága és fénye.
Boldog kinek mindig Isten a reménye.